2009. 01. 17.
Exhumálás
ásó kapa veremvágó egy szemfedő egy lepel ó az ily vendégnek egy gödör egyéb semmi se kell
Lehet, hogy a kötéllel van baj. Lévén harminc éve újságíró, rengeteg módszert ismert, amivel az ember megfosztja magát az életétől. Manapság az autóval elkövetett öngyilkosság a leggyakoribb; elégedett papok és megszégyenítetlen hozzátartozók naponta temetnek autós öngyilkosokat. De a módszer korántsem biztos és mocskosan nyilvános, s ezen a végponton a gyermekkor képeivel együtt, úgy látszik, felfakadt Clyde-ban minden esztétikai előítélet, amit életében sikerült elfojtania. A kandallóban ég a tűz, a padlón ott a szörnyű bizonyíték, a ház pedig fából épült - akadna hát ember, aki máglyát gyújtana maga alá. Ez azonban megfosztaná Christ és Jennyt az örökségtől, és Clyde nem volt olyan, mint Hitler, hogy magával akarta volna rántani a világot; Feliciának elment az esze, hogy hozzá hasonlította. Továbbá, hogyan bízhatna meg magában, hogy nem fogja majd menteni megperzselt bőrét, és nem menekül ki a kertbe? Végül is nem buddhista szerzetes, aki ért annak a gyáva bestiának, a testnek féken tartásához, s képes derűs helytelenítéssel ülve maradni, míg az elszenesedett test föl nem bukik. A gázt fájdalommentesnek tartják, de ő végül is nem szerelő, hogy szigetelőszalagot és gittet keressen, és légtelenítse a konyhának azt a jó néhány ablakát, ami a helyiséget oly napossá és tágassá teszi, hogy tizenhárom éve, decemberben többek közt ezért is vették meg Feliciával a hazát. Épp az idén lesz tizenhárom éve, decemberben, jutott eszébe némileg bűntudatos örömmel, épp decemberben, mikor rövidek és sötétek vagy ezüstösen csillognak a napok, és az emberek hátborzongató falkákba verődve vásárolnak és adóznak fenyőerdőkkel a halott vallásnak.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
ttnn2009. 02. 04 07:51
pilinszky, tiszavirág és az excel esete. néha az az érzésem, ismerlek.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
nemo2009. 01. 30 08:30
szép.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Pirkheimer2009. 01. 27 21:28
Érdekes blog. Van, nincs. A kommentek is így járnak. Fehéren, feketén.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Ezek… Csak néztek sajnálkozva, hogy miért vagyok képtelen. Földre dobtam a bakancsom, megmarkoltam a faágat, kapaszkodni kezdtem a fészek felé. Ezek csak néztek. Én voltam a lehetőség, amit sohase választottak. Jó volt nekik, hogy voltam, mert láthatták, hova vezet ez. És ettől annyira, de annyira megnyugodtak. Baszottul megnyugodtak. Ezek.
Elhallgatott. A csonthéj éles darabkái beleálltak a tenyerébe, ahogy összeroppantotta a markában tartott diót. Nézte, aztán az ablaküvegre nyomta a tenyerét, és összevérezte a Kossuth Lajos utcán sétáló embereket.
Kihűl a kávé, Petya.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
ttnn2009. 01. 25 07:36
te figy. ezek olyan mocsokjók, hogy én mostantól lementem őket :)
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Később.
Mi végre e csodálatos hely és ez a csodálatos idő, mondd, kérdezte Venya. Ó, és e feszes segg is mi végre?
Mert lehet, aranyom, kacarászott a testén fekvő meztelen nő, mert szabad. Szabad! Érted?!
Értette Venya, nagyon is értette.
Hogyne érteném. Csak arra kérlek, lábujjhegyen járj, ne keltsd fel az én öreg cimborámat, mert nyugtalan álmai voltak évekig. Sok dolgunk van ezután, pihennie kell még, hogy erőre kapjon.
Aztán ordított, de akkorát, hogy azt csak ötvenhatos betűmérettel lehet érzékeltetni.
Fűtők! Ébresztő!
No, ekkorát ordított, és röhögött utána, jókedvűen, felszabadultan.
Ó, Venya, édesanyád ne sirasson!
Gyűrött arc bújt elő a paplan alól. Hol a nő? Álmosan nézett a másik ágyon fekvő meztelen férfire.
Elment, cimbora. Mert lehet. Mert szabad! És röhögött megint.
Korán van még, Venya, ne bonyolódjunk oktalan fejtegetésekbe arról, hogy mit szabad és mit nem. Ne kapkodj, legyél megfontolt, és hozz egy kávét, de jó erőset, az istenedet, te! Cigaretta után kutatott, rágyújtott, élvezettel szívta tüdejére a füstöt. És nézd meg, kiáltott utána, hogy él-e még a disznó.
Kikászálódott az ágyból, maga köré tekerte a gyűrött lepedőt. Hóóólnapra megforgatjuk a zegééészvíííláááágot, énekelt,* miközben kinyitotta az ablakot és a hűvös őszi huzatba állt. Hóóólnapra, ó, jeah! Ó, igen, ho-ho-ho-holnapra, megfor-megfor-megforga-ttyuk, igen…
Sok üveget markoltak annak idején, énekeltek süket füleknek naphosszat, de vré nem tapadt a kezükhöz.
Vré nem tapad a kezünkhöz, Venya, az a fontos, dünnyögte.
A tisztánlátásra a bomlás évei sem voltak hatással. Rekedtes hang, sok utazás, piszkos lapok hófehér betűkkel teleírva. Bőrönd se kell ehhez a hagyatékhoz. Az angyali türelemnek voltak csupán híján, de annak csak ők. Ketten. Mennyivel több ez a reméltnél és mennyivel kevesebb a szükségesnél? Ki tudja.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Lehet, hogy a kötéllel van baj. Lévén harminc éve újságíró, rengeteg módszert ismert, amivel az ember megfosztja magát az életétől. Manapság az autóval elkövetett öngyilkosság a leggyakoribb; elégedett papok és megszégyenítetlen hozzátartozók naponta temetnek autós öngyilkosokat. De a módszer korántsem biztos és mocskosan nyilvános, s ezen a végponton a gyermekkor képeivel együtt, úgy látszik, felfakadt Clyde-ban minden esztétikai előítélet, amit életében sikerült elfojtania. A kandallóban ég a tűz, a padlón ott a szörnyű bizonyíték, a ház pedig fából épült - akadna hát ember, aki máglyát gyújtana maga alá. Ez azonban megfosztaná Christ és Jennyt az örökségtől, és Clyde nem volt olyan, mint Hitler, hogy magával akarta volna rántani a világot; Feliciának elment az esze, hogy hozzá hasonlította. Továbbá, hogyan bízhatna meg magában, hogy nem fogja majd menteni megperzselt bőrét, és nem menekül ki a kertbe? Végül is nem buddhista szerzetes, aki ért annak a gyáva bestiának, a testnek féken tartásához, s képes derűs helytelenítéssel ülve maradni, míg az elszenesedett test föl nem bukik. A gázt fájdalommentesnek tartják, de ő végül is nem szerelő, hogy szigetelőszalagot és gittet keressen, és légtelenítse a konyhának azt a jó néhány ablakát, ami a helyiséget oly napossá és tágassá teszi, hogy tizenhárom éve, decemberben többek közt ezért is vették meg Feliciával a hazát. Épp az idén lesz tizenhárom éve, decemberben, jutott eszébe némileg bűntudatos örömmel, épp decemberben, mikor rövidek és sötétek vagy ezüstösen csillognak a napok, és az emberek hátborzongató falkákba verődve vásárolnak és adóznak fenyőerdőkkel a halott vallásnak.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
ttnn2009. 02. 04 07:51
pilinszky, tiszavirág és az excel esete. néha az az érzésem, ismerlek.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
nemo2009. 01. 30 08:30
szép.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Pirkheimer2009. 01. 27 21:28
Érdekes blog. Van, nincs. A kommentek is így járnak. Fehéren, feketén.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Ezek… Csak néztek sajnálkozva, hogy miért vagyok képtelen. Földre dobtam a bakancsom, megmarkoltam a faágat, kapaszkodni kezdtem a fészek felé. Ezek csak néztek. Én voltam a lehetőség, amit sohase választottak. Jó volt nekik, hogy voltam, mert láthatták, hova vezet ez. És ettől annyira, de annyira megnyugodtak. Baszottul megnyugodtak. Ezek.
Elhallgatott. A csonthéj éles darabkái beleálltak a tenyerébe, ahogy összeroppantotta a markában tartott diót. Nézte, aztán az ablaküvegre nyomta a tenyerét, és összevérezte a Kossuth Lajos utcán sétáló embereket.
Kihűl a kávé, Petya.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
ttnn2009. 01. 25 07:36
te figy. ezek olyan mocsokjók, hogy én mostantól lementem őket :)
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Volt egy pont az életükben, amikor elhagyta őket az erejük. Mindörökre. Mítosszá terebélyesedett az a pillanat, pedig ők maguk nem voltak büszkék rá. Nőtt a mítosz, nőtt és nőtt, betakarta először az arcukat, majd az egész testüket, végül mindegyik szavukat. Ahogy a torinói lepel, úgy fedte be őket, és beleégtek arcuk kontúrjai. Aztán jöttek újak, mások, egy rúdra aggatták, és zászlóként hordták erre-arra. Megnyíltak ettől az ajtók, pontosabban sok ajtó megnyílt, de bent csak az üresség és a csend.
Alszik még, hiába ordítottam. Venya, kezében a két bögre kávéval, a másik mellé állt. Hadd aludjon. Másra úgyse lesz ideje.
Álltak és nézték az ébredő várost.
Te, figyelj, Petya!
Mondd csak, Venya, mondd.
Ha annak idején találkozhattunk volna…
Igen, Venya…
Akkor…
Folytasd, Venya, ne ijedj meg a vízióidtól.
Venya legyintett. Nem fontos.
Hát akkor mi fontos?
Emlékszel, Petya, azt kérdezted először: lehetséges ez? Ijedt voltál, mint azon az utolsó napon, amikor ráébredtél, hogy nincs tovább.
Igen. És te azt mondtad: látod, eddig nem kételkedtél, és mire jutottál?
Ijedt voltál, de másnap, másnaposan már békés. Senkit nem szerettél.
Én akartam. De nem volt miért.
Tudom, Petya. Tudom.
Nem voltam büszke magamra.
De most büszkék rád.
Ezek?
Volt egy pont az életükben, amikor elhagyta őket az erejük. Mindörökre. Mítosszá terebélyesedett az a pillanat, pedig ők maguk nem voltak büszkék rá. Nőtt a mítosz, nőtt és nőtt, betakarta először az arcukat, majd az egész testüket, végül mindegyik szavukat. Ahogy a torinói lepel, úgy fedte be őket, és beleégtek arcuk kontúrjai. Aztán jöttek újak, mások, egy rúdra aggatták, és zászlóként hordták erre-arra. Megnyíltak ettől az ajtók, pontosabban sok ajtó megnyílt, de bent csak az üresség és a csend.
Alszik még, hiába ordítottam. Venya, kezében a két bögre kávéval, a másik mellé állt. Hadd aludjon. Másra úgyse lesz ideje.
Álltak és nézték az ébredő várost.
Te, figyelj, Petya!
Mondd csak, Venya, mondd.
Ha annak idején találkozhattunk volna…
Igen, Venya…
Akkor…
Folytasd, Venya, ne ijedj meg a vízióidtól.
Venya legyintett. Nem fontos.
Hát akkor mi fontos?
Emlékszel, Petya, azt kérdezted először: lehetséges ez? Ijedt voltál, mint azon az utolsó napon, amikor ráébredtél, hogy nincs tovább.
Igen. És te azt mondtad: látod, eddig nem kételkedtél, és mire jutottál?
Ijedt voltál, de másnap, másnaposan már békés. Senkit nem szerettél.
Én akartam. De nem volt miért.
Tudom, Petya. Tudom.
Nem voltam büszke magamra.
De most büszkék rád.
Ezek?
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Később.
Mi végre e csodálatos hely és ez a csodálatos idő, mondd, kérdezte Venya. Ó, és e feszes segg is mi végre?
Mert lehet, aranyom, kacarászott a testén fekvő meztelen nő, mert szabad. Szabad! Érted?!
Értette Venya, nagyon is értette.
Hogyne érteném. Csak arra kérlek, lábujjhegyen járj, ne keltsd fel az én öreg cimborámat, mert nyugtalan álmai voltak évekig. Sok dolgunk van ezután, pihennie kell még, hogy erőre kapjon.
Aztán ordított, de akkorát, hogy azt csak ötvenhatos betűmérettel lehet érzékeltetni.
Fűtők! Ébresztő!
No, ekkorát ordított, és röhögött utána, jókedvűen, felszabadultan.
Ó, Venya, édesanyád ne sirasson!
Gyűrött arc bújt elő a paplan alól. Hol a nő? Álmosan nézett a másik ágyon fekvő meztelen férfire.
Elment, cimbora. Mert lehet. Mert szabad! És röhögött megint.
Korán van még, Venya, ne bonyolódjunk oktalan fejtegetésekbe arról, hogy mit szabad és mit nem. Ne kapkodj, legyél megfontolt, és hozz egy kávét, de jó erőset, az istenedet, te! Cigaretta után kutatott, rágyújtott, élvezettel szívta tüdejére a füstöt. És nézd meg, kiáltott utána, hogy él-e még a disznó.
Kikászálódott az ágyból, maga köré tekerte a gyűrött lepedőt. Hóóólnapra megforgatjuk a zegééészvíííláááágot, énekelt,* miközben kinyitotta az ablakot és a hűvös őszi huzatba állt. Hóóólnapra, ó, jeah! Ó, igen, ho-ho-ho-holnapra, megfor-megfor-megforga-ttyuk, igen…
Sok üveget markoltak annak idején, énekeltek süket füleknek naphosszat, de vré nem tapadt a kezükhöz.
Vré nem tapad a kezünkhöz, Venya, az a fontos, dünnyögte.
A tisztánlátásra a bomlás évei sem voltak hatással. Rekedtes hang, sok utazás, piszkos lapok hófehér betűkkel teleírva. Bőrönd se kell ehhez a hagyatékhoz. Az angyali türelemnek voltak csupán híján, de annak csak ők. Ketten. Mennyivel több ez a reméltnél és mennyivel kevesebb a szükségesnél? Ki tudja.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
találkoztam először személyesen Hajnóczy Péterrel és Venyedikt Jerofejevvel. Kart karba öltve sétáltak a Szabadság téren.
Így történt. Hajnóczy vicceket mesélt, Jerofejev pedig hangosan nevetett rajtuk. Amikor a közelükbe értem, Hajnóczy a következő viccet mondta: Két pszichiáter találkozik. Á, jó napot, így az egyik. Hogy vagyok mindig? Köszönöm kérdését, jól, feleli a másik. És én?
Jerofejev röhögött.
Később megtudtam, megírták a lapok, hogy a két férfi a Deák téri metróállomás kijáratánál találkozott. Szinte egyszerre érkeztek. Biccentettek egymásnak, aztán nyugodt léptekkel elindultak a Bajcsy-Zsilinszky utcán az Alkotmány utca irányába, onnan a Kossuth térre mentek, majd végig a. Fekete ruhájuk még feűnltőbbé tette amúgy is sápadt arcukat. Nem szóltak egymáshoz, de néha egymásra néztek, elégedetten hunyorítottak ilyenkor. A nap igyekezett meleget adni, a hőmérséklet a sokéves átlaghoz képest, satöbbi.
Egy évvel korábban több tízezer ember vonult ezeken az utcákon. Most szinte néptelen volt a város. Jerofejev rágyújtott. Újabb viccet követelt, de Hajnóczynak addigra elege lett a viccmesélésből. Így hát a két férfi betért az első nyitva tartó kocsmába.
- Az utolsó - mondta Hajnóczy, és felemelte a poharát.
- Az utolsó - mondta Jerofejev is. Felhajtották az italt, aztán rágyújtottak.
- Isten hozott, Venya! - dörmögte Hajnóczy.
- Isten hozott, Petya! - felelte Jerofejev.
Kiléptek a kocsmából, Jerofejev Hajnóczyba karolt, és elindultak a Szabadság tér irányába.
Így történt. Hajnóczy vicceket mesélt, Jerofejev pedig hangosan nevetett rajtuk. Amikor a közelükbe értem, Hajnóczy a következő viccet mondta: Két pszichiáter találkozik. Á, jó napot, így az egyik. Hogy vagyok mindig? Köszönöm kérdését, jól, feleli a másik. És én?
Jerofejev röhögött.
Később megtudtam, megírták a lapok, hogy a két férfi a Deák téri metróállomás kijáratánál találkozott. Szinte egyszerre érkeztek. Biccentettek egymásnak, aztán nyugodt léptekkel elindultak a Bajcsy-Zsilinszky utcán az Alkotmány utca irányába, onnan a Kossuth térre mentek, majd végig a. Fekete ruhájuk még feűnltőbbé tette amúgy is sápadt arcukat. Nem szóltak egymáshoz, de néha egymásra néztek, elégedetten hunyorítottak ilyenkor. A nap igyekezett meleget adni, a hőmérséklet a sokéves átlaghoz képest, satöbbi.
Egy évvel korábban több tízezer ember vonult ezeken az utcákon. Most szinte néptelen volt a város. Jerofejev rágyújtott. Újabb viccet követelt, de Hajnóczynak addigra elege lett a viccmesélésből. Így hát a két férfi betért az első nyitva tartó kocsmába.
- Az utolsó - mondta Hajnóczy, és felemelte a poharát.
- Az utolsó - mondta Jerofejev is. Felhajtották az italt, aztán rágyújtottak.
- Isten hozott, Venya! - dörmögte Hajnóczy.
- Isten hozott, Petya! - felelte Jerofejev.
Kiléptek a kocsmából, Jerofejev Hajnóczyba karolt, és elindultak a Szabadság tér irányába.